Természetes? - Mellébeszélő

Sziasztok!
Igazán sok Mellébeszélő bejegyzés ötlet van lementve nekem piszkozatban, amik mind arra várnak, hogy kifejtsem őket. Most mégse ezek közül válogatok, hanem egy más, ugyanolyan fontos témáról írok. Ugyanis a mai edzésemen egy nagyon érdekes dolog fogalmazódott meg bennem...

Kezdjük az elején. Amikor Magyarországot is elérte a tudjukmilyen vírus akkor az első intézkedések között volt, az iskolák bezárásával egyetemben, hogy az edzéseinknek is vége szakadt. Nekem természetes volt, hogy annak érdekében, hogy az addig felépített munkám ne vesszem kárba, továbbra is eljártam futni. Hogy megmaradjon az erőnlétem.
 Aztán amikor már látszott, hogy ez a helyzet nem fog elmúlni két hét alatt kaptunk edzéstervet is, amit én ugyanolyan becsületesen és rendszerességgel csináltam, mintha rendesen edzésre jártam volna. Nagyon sokszor nem volt motivációm, de mégis rendesen és rendszeresen csináltam. Egy cél lebegett a szemem előtt. Amit talán nem is lehet célnak nevezni, mert egyedül azt akartam elkerülni, hogy leépüljön a fizikai erőnlétem, az az erőnlét amiért az ez előtti hónapokban, hidegben, sötétben, és nem a legjobb körülmények közt küzdöttem.
 Aztán eljött a várva várt könnyítések ideje is, és elkezdődhettek, nyílt téren, betartva a megfelelő óvintézkedéseket a csoportos edzések. Ez maga volt a nagybetűs Megváltás számomra, hiszen ezzel a haldoklófélben lévő motivációm visszatért csupán annyival, hogy tudom, amit csinálok azt az edzőm is látja.
 De milyen ironikus az élet, azon a héten amikor az edzések elkezdődtek elkaptam valami vírust, ami nem nem koronavírus, mert az ugyanilyen tüneteket produkáló (mint amilyen nekem volt), velem egy háztartásban élő embereken megcsinálták a tesztet és kétszer is negatív lett, így rajtam már nem teszteltek, de szinte teljesen biztos, hogy ha ők se, akkor én se vagyok koronás. Nem volt egy nagy cucc, szimplán köhögtem és fáradékony voltam. De ki kellett hagynom egy hetet a várva várt edzésekből. De inkább kihagytam egy hetet és pihenten, mint hogy rosszul legyek edzésen.
 Ma volt az, amikor ezután a kényszerpihi után elsőnek mentem edzeni. És meglepődve konstatáltam, hogy még mindig nem vagyok százas. Ez pedig annyiban nyilvánult meg, hogy nem tudtam azokat a dolgokat ugyanolyan könnyedséggel megcsinálni, amik előtte, még a karantén alatt se jelentettek gondot, nem voltam ugyanolyan jó fizikai erőnlétben.

Hosszú felvezetés után, de elérkeztünk a lényeghez. De fontosnak tartottam mindezt leírni, hogy teljes képet kapjatok.
 A gondolat, ami kiváltotta belőlem a bejegyzés megírását a lépcső felén született meg bennem. Ugyanis lépcsőztünk, de én szóltam az edzőnek, hogy nem vagyok százas és ő azt ajánlotta, hogy csak a feléig csináljam meg a feladatokat.
 Tehát ültem a lépcső felénél, épp próbáltam nem meghalni, (azért ez így persze erős túlzás, egy lépcsőzéstől nem lehet meghalni, de szenvedtem na) néztem a többieket ahogyan felfutnak a tetejére és arra gondoltam, hogy mennyire természetesnek vettem azt mindig is, hogy ezt meg tudom csinálni. Mennyire természetes volt számomra, hogy van erőm és egészségem erre.
 És most, félreértés ne essék, nem magamat akarom sajnáltatni. Mert nem egy égbekiáltóan nagy katasztrófa az, hogy nem bírtam felfutni a lépcsőn. Csak elgondolkodtatott azon, hogy mennyire természetesnek vettem egy ilyen dolgot, és, hogy ez akárki másnak lehet egy egyáltalán nem természetes dolog is. És, hogy mennyire nem becsültem én ezt meg. Hogy szenvedtem meg nyávogtam amikor lépcsőzni kellet. És tessék itt van egy nagyon egyszerű betegség és máris nem tudom megcsinálni, pedig szeretném.
 Ott és akkor arra gondoltam, hogy amint jobban leszek és megint lépcsőzni kell nem fogok nyávogni, hanem arra gondolok, mennyien vannak akik ezt, ami most nehézséget, netalán bosszúságot okoz nekem mennyire szívesen megcsinálnák, de nem tudják. És személyes példám is lesz.

De ha nem ennyire személyesen fogalmazok, ami sokkal nehezebb, hisz' arról a legkönnyebb beszélni és írni is amit már megtapasztaltunk. Tehát ha átfogóbban akarok fogalmazni azt mondanám, hogy néha történnek dolgok az emberek életében, legyen az bárkivel bármi, ami rávilágítja arra, hogy egy dolog amit egészen eddig természetesnek hitt lehet mennyire nem természetes is. És most nem akarok a koronavírussal példálózni, mégis fogok, hiszen ez az időszak még jobban rávilágít arra, hogy mennyire lehet a természetesnek és magától értetődő dolgoknak egy csapásra vége. Mint például annak, hogy járhatunk iskolába, vagy munkahelyre.
 Érdekes egyébként az is, hogy ez a bejegyzés és gondolat nem akkor fogalmazódott meg bennem ilyen erősen amikor elkezdődött a távoktatás meg a karantén, hanem akkor amikor annak, hogy valamit amit addig természetesnek hittem fizikailag nem tudok megcsinálni. Nem egy rendelet, egy tanács, kérés vagy a fejembe vett hülyeség miatt nem tudom megcsinálni hanem azért mert nem bírom fizikailag.
 És ez az ami igazán elgondolkodtatott. Mert nem kell feltétlen lépcsőzésről 3+ kilóméter futásról vagy bármi ilyen, az én edzésemhez köthető dologról beszélni. Elég csak egy olyan dologra gondolni ami az emberek nagyon nagy százalékának megy. A járás. A futás. Szenvedünk, tikkadunk amikor hosszabban kell futni, sétálni, járkálni mint güzü, mégis van olyan ember aki ezt a számunkra magától értetődő dolgot nem tudja megcsinálni. Fizikailag. És ez az ami igazán elgondolkodtató.

Azt hiszem itt kell megállnom és befejeznem a bejegyzést még mielőtt még mielőtt még földtől elrugaszkodottabb példákkal jönnék. De szerintem érdemes elgondolkodni rajta. És megbecsülni a dolgokat. Nem akarok képmutató lenni, ez nekem is nagyon nagyon nehezen megy. De ez egy jó kis lecke volt...

Nektek van ilyesfajta élményetek? Vagy egyáltalán egyetértetek velem?  Nem találtátok túl összevisszának vagy értelmetlennek a bejegyzést? Írjátok meg bármi is fogalmazódott meg bennetek, kíváncsi vagyok rá.
                                                                                                                                                     Lenke